2017. szeptember 20., szerda

Bölényháború - 4. rész

Columba Prodroma dicső története
ŐHU 1917, Kazeencz Barsealonah, a mai Ghaz Khazaltól északra
Gyalogoltam. Utazásom oly régóta tartott, hogy az eltelt napok és a tájak kezdtek összemosódni. Próbáltam erősen összpontosítani a célomra: menedéket találni, minél hamarabb. Erre legalkalmasabb hely pedig Alkinosozoriaknaznál kevesebb volt a környéken.
Columba Prodroma


Megfáradt lábaim az Alkinosozoriaknaz városát körülölelő sötét erdőbe vezetett. Egy könnyed ugrással átszökkentem a kerítésen. Biztos léptekkel vágtam át település határán épült szegényebb lakóházak sűrűjén, és egyenesen a királyi vár felé tartottam. Még ezen a késői órán is pislákolt a fáklyafény a vár varázslótornyának ablakában. Kopogtam, majd beléptem.
„Columba!” – kiáltott Driprix, a körmágus, majd megropogtatta egy baráti öleléssel az ifjú hajadon bordáit. „Minő öröm! Minő meglepetés Téged látni, nagyra nőtt növendékem!”
„Állítsd le magad, Driprix. vén keselyű, Téged is hasonló öröm látni. Bár reméltem, ha legközelebb látlak, vidámabb hírekkel tudok szolgálni.
„Milyen híreket hoztál hát, drága tanítványom? Tudod, hogy Rám bármikor számíthatsz.”
„Tudom. Nagyon hosszú utat tettem meg pihenés nélkül, és szállásra van szükségem, ahol nyugodtan álomra hajthatom a fejem. Azután az éjszaka után, amit átéltem a királyi kirendeltséggel Kazeencz Barsealonah városában, szükségem lesz minden erőmre. Egyedül én éltem túl a démonokkal való harcot, mindenki odaveszett. A város oda.” – mondta Columba megfáradt, monoton hangon.
„Szívesen látlak bármikor a varázslótoronyban, még megvan a régi lakószobád, ott kipihenheted magad. Foglalj helyet kérlek, míg rendberakom gyorsan, mostanában sok cókmókomat és könyvemet oda dobáltam be. – azzal kisétált Driprix a helyiségből, és becsukta maga után az ajtót.
Megpróbáltam leülni kicsit, de ekkor már olyan fáradt voltam, hogy végigfeküdtem az asztal melletti párnázott rekamén. Mély lélegzetet vettem, és erőt gyűjtöttem, hogy legyőzzem a lelkem mélyéről felbugyogó sírást és elkeseredettséget. Tekintetem az ablakon kívülre vándorolt, ahol a hold és a csillagok megnyugtató látványában gyönyörködtem. Egyből megtaláltam kedvenc konstellációmat, melyet a körmágusok még kislány koromban mutattak meg nekem. Annyira el voltam veszve a gondolataimban, hogy nem is hallottam, mikor az ajtó újra kinyílt.
„Columba.” – mondta egy földöntúli hang.
Az ajtóban nem állt senki, ám lépések zaja hallatszott be a sötét lépcsőházból. Felkeltem, és gyertyáért nyúltam. Csettintéssel varázserőm segítségével egy áldott lángot idéztem a kanóc végére, majd begyakorolt mozdulataimmal egy védővarázslatot rajzoltam remegő ujjaimmal az arcomra. Driprixnek nyoma veszett, és én éreztem, hogy valami gonosz vár engem odalent a lépcsők végén. A szobában csend honolt. Elindultam lefelé, és egy lassú, halk kórus zenéjét kezdtem felismerni a távoli mélységből. A halovány gyertyaláng reszketve világította meg az ódon falakat.
Végül leértem a földszintre. A hátam mögül hirtelen egy ismerős hang szólalt meg.
„Megcsináltad. Nem gondoltam volna, hogy jönni fogsz.”
Ekkor szembesültem a lehetetlennel, és megláttam kislánykoromban elvesztett bátyámat, Hugót. Pontosan úgy nézett ki, ahogyan az emlékeimben élt. Annyira megdöbbentem, hogy semmi értelmeset nem tudtam mondani.
„Jöjj, kishúgom, oly sok mindent szeretnék mutatni, melyre régebben nem volt alkalmam.”
Nem hittem a saját szememnek, ezért zavaromban eleresztettem egy félmosolyt. Bólintottam egyet, meglepődöttségemben a korábbi félelmeim egy pillanat alatt szertefoszlottak. Követtem a fivéremet a sötétben. Ahogy a szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, egy márvány oltárra lettem figyelmes, mely alatt egy álcázott folyosó ajtaja nyílt ki. Amikor elértük a folyosót, rettegésem szépen lassan kezdett visszatérni.
„Mi a baj?” – kérdezte Hugó, mikor válla felett rám pillantott. Biztosan látta rajtam, hogy reszketek, de nem szóltam egy szót sem, és elkerültem a tekintetét.
A gyertyát tartva elértünk végre az átjáró végére, és egy kisebb szobába érkeztünk. A termet tömény dohszag uralta, a sötétben apró, gusztustalan pincebogarak lábai keltettek kellemetlen zajt. A helyiség közepére egy pokróccal letakart, téglalap alakú állványt raktak. Hugó az állvány mellé lépett, majd lerántotta róla a poros lepedőt. „Nézd, kishúgom, ezt kifejezetten Neked készítettem!”
Ránéztem a festményre, és megdermedt ereimben a vér. A személyes védőmágiám szerencsére azonnal észlelte a veszélyt, és egy láthatatlan védőpajzsot vont elém. A borzalmas portré a sátáni démont, a fekete Barbubhalt ábrázolta. Hugóról leolvadt a húsa, és összecsuklott, mint egy rongybaba. Ekkor jöttem rá, hogy álmodok, és a gonosz démon csapdájába sétáltam. Barbubhal rettenetes, éles nevetéssel életre kelt, és kimászott a festményből.
Hahaha! Üdvözöllek, Columba! Könnyedén felmorzsoltam a szánalmas kis csapatodat Kazeencz városában, de sajnos kicsúsztál a karmaim közül. Ezt a hibát orvosolnunk kell

A démon pöffeszkedni kezdett, gyönyörű idomokat növesztett, és kitörte az álombéli pince ósdi falait. Fekete bőrű, emberi alakja megduzzadt, szemei vakító lánggal keltek életre. Szerencsére eszméletemnél voltam, legyőztem a rettegést, és egy ősi körmágus villámmal megsebesítettem a pokolbéli szörnyeteget. Barbubhal felszisszent, majd a sebeit kezdte nyalogatni. Nyelve természetellenesen megnyúlt, a semmiből pedig kezek nőttek csodálatos, feszes testére. 
Barbubhal, a sötét Fenevad

Buta kislány, engem a te mágiád ebben az álombéli dimenzióban nem sebezhet meg soha!” – hörögte egyre mélyebb hangon a lelketlen teremtmény.
Ekkor tudtam, mit kell tennem. Bár Driprix mindig is óva intett tőle, kénytelen voltam az egyetlen menekülési utat választani…
„Akkor ez biztos rosszul fog esni, te rusnya vén banya!” – ordítottam a ronda dög szemébe, amire egy pillanatra a meglepődöttség szikrázott fel.

Majd, ahogy a tiltott könyvekben is le van írva, végrehajtottam a vérmágia egyik legveszélyesebb rítusát. Erősen ráharaptam a bal kezem kisujjára, majd könnyes szemmel belemélyesztettem fogaimat a bütykeim közé, az ízületeimre. Egy éles fájdalom és gusztustalan roppanás kíséretében tőből leharaptam. Ömlött a vér az ujjamból, de nem vesztettem el a fejemet, és egyenesen a démon arcára néztem. Majd el kezdtem kántálni a sötét szavakat…
„Caristania Sabinius, Rufia Tyranus! Mamilia Auxientius, Sulpicia Papus!”

A démon felsikoltott, és álmomban egy fekete hasadék nyílt alattunk. Barbubhalt, akárcsak a szomjas kiszikkadt föld az esőcseppeket, egy szempillantás alatt magába szívta. Tudtam, hogy csak percek kérése, és rám is ez vár. Aki álomvilágban vérmágiát követ el, arra minden dimenziók legsötétebbike vár… amit az emberek csak Abyssnak, azaz a Mélységnek hívnak…

Hamarosan a megszokott rajzokkal és szereplőkkel folytatódik a Bölényháború!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése